TOMPA Mihály: Két levél

II.

FLORENTINA ZSUZSANNÁHOZ.
Villámos, őszhó végnapján 186*

Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled
- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -
Azonban rendezvén ma íróasztalom:
Reá akadtam s így megválaszolhatom.

Irigyleni semmit nem szoktam senkitől,
Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.
Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,
Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény ...!

Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen:
Langyos, polgárias, köznapi érzelem!
S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,
Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.

Lásd, az én életem izgatott, keserű,
Szaggatja májamat egy éhes keselyű;
A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!
Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.

S ha a földet s eget ostromlám hasztalan:
A költészet karja közé vetem magam ...
S enyhülök, ha élet, világ s társadalom
Ellen haragomat abban kionthatom.

Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,
- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -
S a nőnemnek, amely futvást halad vele,
Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.

Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák:
Anyáinknak már a tekintetest adák;
S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok ...
(De hát később, midőn minden cím elfogyott ...?!)

Im az irodalom! Azzal féltékenyen
Egyedáruskodott az önző férfinem,
Körűlte kétszeres futó árkot vona,
S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.

Hanem megostromlá sok bátor Amazon,
Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon ...!
Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány
«Szellemdús hölgy» vagyon és «lelkes honleány».

Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt
Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;
A szerkesztő urak, e fehér négerek,
Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.

Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután
A férfi-iró, ez utolsó mohikán!
Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,
Kihullt kezéből a mindenható sulyok.

S ime, mint von s hódit a szellem ereje:
Szobaleányom is írónővé leve ...
Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind
Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.

De a verset, lyrát megtiltottam neki,
Azt irok én; - őtet a próza illeti;
Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,
Hasonló állású személyeknek elég.

Különben, használom a szerkesztés körűl,
Ha majd a «Hölgyderü» világ elé kerül;
Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,
Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!

Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet,
De ép olyan fontos kérdés a viselet;
Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott,
Hogy elvettük végre tőle a kalapot!

Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb,
Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!
Ki most az utcán a másik után megyen:
Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.

Részünkre minden perc több-több előnyt csikar;
A pórias csókot száműzi a szivar ...
Sok előitélet elmúlik és kivesz ...
A házas életben sincsen már annyi fesz ...

Mindezért küzdök én, mint egy nődalia,
Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!
De semmi nem képes megtántorítani ...
Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!

Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház
Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;
Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,
Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;

Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek,
Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;
Este a konyhában s a kertben alszik el,
S gondot rájok csupán a jó Isten visel ...

De kérdem én, hogy e magas tulajdonok,
E fényes égi láng, mely keblemen lobog,
Azért advák-e, hogy nagycélu életem
Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?

Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az:
Hogy ez az ember is örök zsémb és panasz ...
Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,
S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!

De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem ...
- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!
Heves, komor s gyakran elzárkozik magán ...
Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.

Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől:
Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;
Azon más semmi, csak halálom lenne gát!
Hanem már késő van ... virad ... jó éjszakát ...!