MÁRAI Sándor: Sakk
(részlet)

A partit játszák: a játékos és az isten

A JÁTÉKOS

Te hívsz, Uram s én vállalom e hívást.
Ez a mérkőzés a miénk.
Fejem most tenyerembe hajtom,
A kezdet tiszta percén üdvözöllek.
Bocsásd meg, ha van benne hívság
És játékos kedv néha elragad,
Te vagy a játék s Te vagy a szabály,
A pálya és a figurák Tiéd.
Uram, a tábla készen áll,
rakottan úrral és paraszttal.

Te kezded.
Ég a lámpa s vár az asztal.

                  *

Az első szó még nem fogant
Csak sejtett súly az értelem még
Vállaimon. A kezdet ősi súlya.
Az űrben két fényszikra összelobban:
Kiáltjuk: Nap! Meleg! Erő!
A tenger két vízcseppet elvegyít:
Kiáltjuk: Esemény! És: Tragikum!
Egy szó a másikhoz odaütődött:
Kiáltjuk. Élmény! Kezdődött valami! 
A kezdet misztériuma közöttünk
S bennünk dereng e vak misztérium
A kezdet: megszabott? Szabad?
Ki intéz minket idelenn?
Ki súgja fülünkbe a szavakat,
a kínt ki adja s kicsoda a mámort?
Statisztikák számolt jegyei, mi,
Fekete-fehér játékfigurák.
Egy érthetetlen parti káoszában,
Az éjjelek elfeküsznek fölöttünk,
Feketeség minden köröskörül.
A nappal sápadt arca fölragyog,
Sikoltom: valaki akart s vagyok!
Vagyok: a föld fekete és fehér!

Árnyék és fény! Köztük bolyong az ember!
Szabott kockák közt, előírt ütemben
Lábát emeli, karja hadonáz,
Szomjú szája földadogja: igen, nem –
Az ösvény egyre sötét és világos
S ki járja, fekete s fehér: az ember.
(Mi jók vagyunk. És mi vagyunk a rosszak.)
De túl a szándékon és a veszélyen
Egy halhatatlan jajt vonít a kórus.
Az időn túl, éveken és a téren
A glóbus két oldala egyre zeng,
Zeng a fehér nappal s fekete éjjel.
A glóbus zeng, a föld, a lég, a tenger,
A tűz fölrobban a vegyűlt elemmel.
Kérdő panaszát felbőgi az ember:
Miért vagyunk?
                   És mért e rossz balansz,
Milliók kérdik: mért? Miért? Miért?
A gyárakban. A hajókon. A földben.
A mély bányákban. Kórházágyakon.
Szerelmesek éjjel künn egy padon.
Kártyások. Anyák. Romlott céda nők.
Nyomorékok. Kutyák. Halak. Pincérek.
Hiú költők. Igazak. Remeték.
A vértanúk. S kik testüket eladják,
Hogy etethessék ezt a gyilkos testet.
Gyerekek a cirkuszkorbács alatt,
Katonák pergőtűzben. A hülyék.
A spleenes asszonyok. A fáradt gyilkos.
Fiuk az iskolában. Oroszok
Szibériában. Az éhes kulik
Pekingben. Párizs naív embere,
Egy kanadai farmon egy magányos
férfi, aki megérzi, hogy öregszik.
A lányok első női reggele.
A hivatalnok tengermély uralma.
A fajták. És a vénülő nők.
A jók, kik tudják: tehetetlenek.
A hóhér, ha bibliát olvas ősszel
az ablakmélyedésben délután –
Én nem tudom. Mind. Mind. Az emberek.
Én.
                     Ki akar itt velünk valamit?
                              *
Mert mi nem vagyunk boldogok, Uram.
Nem vagyunk jók. Nem vagyunk igazak sem.
A fémek értelmét mi már nem értjük
A kövekkel: építjük házainkat
S díszítjük asszonyok fülét s fehér kezét.
Az állatok: fölgyűlt had kertjeinkben
Hajtók zsigerelik a tetemet.
A föld: valami: etet és temet.
A mi kéjünk oly mérgezett:
Mi pénzre ízzunk s orvosok sötét
Rendelőin várunk a délutánban
És tétován beszéljük: ifjuság.
Mi intelligensek szégyellünk sírni,
Anyánknak köszönünk: hogy' van Madame?
A boldogságot vad és suta lázban
Szívjuk asszonyok mellén és nyakán.
Mi állunk meg a nagy rácsok előtt
És nézzük a gazdagok ablakában
a selyemfüggönyöket. A fehér
Előkelő agarak megcsaholnak.
Az autók benzinje orrunkat facsarja.
A nappal nagy titka: kenyér.
A ma terhétől terhes már a holnap
Mi mind jobbágyok vagyunk, kik robotra
izzadjuk le e furcsa életet –
Talán valaki tévedett
S e rossz törvényből nem is igaz semmi:
Uram, ha e had egyszer össze fogna
S felszakadna szájukon a zsolozsma:
Mi boldogok akarunk lenni?  
                       *
Az ember ugrál,
festett pojáca,
törött a lába,
keze lelóg:
haja elcsapozott homlokába,
de a szíve dobog, hallod dobog,
vernek millió kis dobok,
pergetik a jó taktust az időben,
a fák lombja kihajt, hegyek dagadnak,
a hullám hordja s építi a partot,
homokszem homokszemmel összeér,
a pojáca fölnyekereg: minden él!
boldogok a lágy, zöldselymes füvek,
boldogok a patkányok s elefántok,
boldog a jóllakott hold és a gőgös
pálmák hordják zöld koronájok!
A heringek boldogak a vizekben,
és boldogak a sűrű, mély vizek!
a lét reng öntudatlan kéjjel
boldog a változás, a fény, az éjjel –
Csak az ember maréknyi kis agyában
lángol a fájdalmas kérdés: miért?
S a boldog lét fölött kérdi: minek
van élet, mikor halál van?
Itt őrjöngünk
házainkban,
köves tereken,
minisztériumok zöld
asztalai fölött,
szószékek fölényén,
megfizetett tribunálokon,
sötét mozikban,
nézzük a tengert,
mondjuk: nézd, hajó,
Amerika felé megy,
mondjuk: ott lenne jó,
és mindenütt: ott, máshol,
köves, napos partokon
hallgatni, feküdni a fényben
vagy karriert kellene csinálni
vagy: jó lenne egy szőke nő,
egy kialkudott óra,
egy feltépő mámor,
mélyebbnek lenni,
szabadabbnak lenni,
emberebbnek lenni,
jónak lenni:
embernek lenni lenne jó!
              *
A vágyódás terűl a lét felett,
A fehér vágy, puhánterített fátyol,
Ez a jobbik rész a világon,
S az ember jobbik része ez.
Mert lehet céltalan és meddő,
Lehet játék is és szeszélyes,
A mérhetetlen vágy teremtő
erő, mi épit, intéz, végez.
A vágy a fény, a derengés, a hajnal:
A gyerek vágya a fehér mosoly:
Az érett nők csukottszemű, komoly
mély csókvágya a gyümölcsös teremtés,
a völgyek mély vágya: a hegyek,
az éjszakák tikkadt vágya: a nappal,
a kínzott ember könnye lepereg
S elvegyűl száján vágyódó szavakkal.

A világot építi a vágy,
a világ hordozza az embert,
az ember megszüli a vágyat.
Az ember vágya: isten.
               *
Ez a delej:
hogy én és éppen én
összefogottan
egyetlen testbe
így és éppen így
menthetetlen:
Ez a delej:
az összetartozás
magammal, kezeimmel,
virágos homlokommal,
elromló tagjaimmal,
a tájakkal, mik bennem múlnak el,
velem születtek
és ha nem leszek:
hová lesznek? Kinek? Miért?

Ez a delej:
a láncsor
bonthatatlan
csatársora a sok parasztnak:
emberiség!
igazgatott figura
a megszabott pályán:
ember!
                      *

A nagy szimultán parti áll, Uram.
A csatársor kevert. Sokan kidőltek.
Trágyázzák a feketefehér földet,
Emlékük fölszívja a rossz ugar.
A nagy szimultán parti áll, Uram.

A törvény és a jelszó régi még.
A régi panasztól lármás a lég is,
Csak a régi kín fáj s egyre új mégis.
A föld fekete és fehér az ég,
A törvény és a jelszó régi még.

A bástyák állnak s ívük közt ömölnek.
A zöld völgyek s boldog, dagadt folyók,
Az életet öntik a nők s a földnek,
Sorakoznak új generátiók.
Vezérek glaszékesztyűs keze int,
A front széthull. És összeáll megint.

Örökölt csillogásban él a bárgyú
tekintély. A megcsinált erő: bálvány,
Az áldozati vér páráz szivárvány
Glóriát hermelines görbe vállán
S béget felé az áhitatos nyáj-juh.

A bástyák őrzik gonosz titkukat.
Kamráik zsíros kincse összerothad,
a tulajdonos vigyorog: mi soknak
kivánt sok, az egynek jó öntudat.
A bástyák őrzik gonosz titkukat.

Az asszony: tiszta csillag és derengés.
Pályáján követi egy furcsa hold,
A futó: kósza s értetlen kobold,
De visszacsillog benne a teremtés.
Az asszony tiszta csillag és derengés.

S hogy Te akartad: ki-ki megy az útján.
A király áll gőgösen. A ló ugrat.
Az asszony elbolyong delejjel s futnak
Nyomában a futók. De minden útnak
Szegélyén hever egy paraszt, kidőlten,
                                            
halottan, sután.

                           *
Fejem most tenyerembe hajtom.
Ez a mérkőzés a miénk
Uram, a tábla készen áll.
A lámpa ég és vár az asztal:

...Kilépek egy sovány paraszttal.