MÁCZ István: Vallomás

Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk szüntelen. Mi és az Isten. Lépünk, azután csönd... Ő következik. Lép.
Végre! Lépünk. Eltérít utunkról. Újra lépünk.

Hallgat... Miért nem siet? ( Mellette óra nem ketyeg. )
– Sakk. – mondja.
Újra próbálkozunk. Már senki nincs körülöttünk.
– Sakk! – hangzik hangtalan.
– Nem! – csattan bensőnk.
Futnánk, de nincs hová. A tábláról lelépni nem lehet. Nincs több lépés. Érezzük: matt. – Ezt már nem mondja.
Győzött, s ekkor ismerjük fel, hogy Ő nem

ellenség. Úgy győz, hogy vesztesek ne legyünk. Társunk volt, míg "szemben" ült velünk. Ellenünk játszott
értünk!

Istennel sakkozom én is. Társnak tekint, szabadnak teremtett. Játszunk. Ő meg én. Figyelem... Szeme sem
rebben, amikor feketére lépek. Bábúim egyre fogynak. Fogy az erőm, fogy az életem. Nem győzni akar.
Szeretni! Játszom tovább. Míg Ő az "ellenfelem", csak győzhetek.

Lépek.
Lép...
Sakkjáték az életem.