Kormos István: A Pincérfrakk utcai cicák
(részlet)

… Mörrenmorcogi Micó sakkpartija Kováts Nikolájjal
Hogy el ne felejtsem, miközben a szót szóba öltöm, ez a Mörrenmorcogi Micó remekmód tudott sakkozni!
Capablanca játszmáit, a hajdani világbajnokét, egytől egyig kívülről fújta.

Átalugrok hét mezőt,
leütöm a királynőt!
Lépek egyet a paraszttal,
s máris összedől az asztal.
Sakkot adni jó a bástyám,
két lovam van, az se hátrány!
inkább harsány mattot mondok!

Ilyen versikéket fújt, nyújtózkodva a meredek háztetőn. De nemcsak fújt, hanem ma is fújja, mert ma is
verhetetlen.

Van egy pompás játszótársa a sakkban. Kováts Nikoláj nevezetű.
Ez a Nikoláj gyerek kútkávafestő. Mindig festékes a ruhája, moshatnak rá otthon, mert nem vigyáz se a
farmerjára, se az ingére. Az a dolga, hogy kékre és zöldre pingálja a Pincérfrakk utcai kútkávákat, sőt! az
Ördögárok előtt ő csíkozza a sarki zebrákat. És olyan papírsárkányokat tud szerkeszteni, hogy sose szállnak
a felhőkig, de még a legalacsonyabb Pincérfrakk utcai ház tetejéig se.

Nem baj!
Sakkozni pompásmód tud.
De Mörrenmorcogi Micó csak a háztetőn szeret játszani, ott érzi otthon magát. Nikoláj szédül a meredek
tetőn, mivelhogy tériszonya van, hanem a sakk miatt, a játék kedvéért félrerakja a félelmet. Föl a tetőre!

– Mit szeretsz a világon legjobban, te Nikoláj? – kérdezgeti Mörrenmorcogi Micó.
– Sakkozni és nyerni! – büszkélkedik Nikoláj.
– És mit szeretsz másodszor a legjobban?
– Sakkozni és veszíteni.
– No, jól van. Gyere!
És elkezdik húzogatni a figurákat ott a tetőn.
Nikoláj egy kézzel a kéménybe fogódzik, olyan fenemód szédül. De azért játszik, mert igen erősen buzog
benne a játékszenvedély. Mörrenmorcogi Micó énekelget, nyújtózkodik, félig lehunyja a szemét, és fejfájásra
panaszkodik, de csak ravaszkodásból, mert egyáltalán nem fáj a feje, sőt! vág az esze, mint a tigris. Egy
csöpp dalocskába kezd:

Megy a vonat,
fut a vonat,
kitt-kitt-kitt!
Bemattolok a háztetőn
valakit!
Siss, a vonat,
suss, a vonat,
kett-kett-kett!
Olyan rosszul áll a szénád:
megverlek!
Hess, a vonat,
huss, a vonat,
katt-katt-katt!
Fogd a fejed, Nikolájom:
susztermatt!

Azzal vége is a partinak.
Nikoláj nagy dühében elereszti a kéményt, s hármat kalimpálva a földre hömpörödik.
Szerencsére nem nagyon üti meg magát, mert az orgonabokorba esik, onnan pedig a bojtorján közé térdepel.
Olyannak látszik, mintha egy nagy orgonacsokor lenne, az orra legalábbis lila színekben pompázik. Meg se áll
a Bujjbehamari erdőig, ott mérgében kékre pingál néhány rekettyebokrot. A galagonyákat és a jujubafákat
békén hagyja, de mindene csupa festék. Lesz kapsz otthon!

Bizonyos, hogy három napig feléje se néz a kútkávafestésnek és a zebracsíkozásnak.
Aztán egy szép napon – ami hamar eljő – megint fölkunyorálja magát a tetőre, s kezdődik megint minden
elölről:

azaz megkapja újra Mörrenmorcogi Micótól a mattot. …

 

…Kováts Nikoláj eljárogat sakkozni Mörrenmorcogi Micóhoz, s noha Lasker Emánuelt többször is maga alá
gyűrte néhány nehéz partiban, a Főmacskától kapja számolatlanul a mattokat, de az se veszi el a kedvét.
Csak azon csudálkozik, hogy milyen békésen megférnek a HÉTRETTENETESEK egy kutyával. Olyankor
megmagyarázzák neki, hogy FŐ A BARÁTSÁG!...

 

KORMOS István: Dörmögö

Napszámba hánytam a havat
késő estig,
ölelgettem volna inkább
Mészöly Erzsit,
Jáva felé úszó briggre
szálltam volna,
karcolhattam volna pálmát
ablakomra,
moziba mehettem volna,
nézni Tarzant,
de tölcsért temettem, ahol
bomba csattant,
derelyét ehettem volna
kaviárral,
míg egy sültkappan szobámban
körbe szárnyal,
műveltem volna a sakkot,
efféléket,
kócfejekre hagyva ilyen
mesterséget.

 

KORMOS István: Szegény Yorick 

Halálon túl kicsit
mondjuk ötszázöt évvel
senki nem tudja rólam
hogy én valék Yorick
koponyám partra vetve
fűrésszel elfelezve
egy jó öreg sírásó
pohárnak kinevez
széléről kortyint fecske

Hajha barátaim
akkor már ti se lesztek

Valaha magyarul
éneklő nyelvemet
árva ükunokáim
a kutyának se mondják
mert nyelvem elrohad
szívem is elrohad
mivelhogy aki élt
rohad egy miccenésre

Dunnyogtam nagymamának
tarló tű-tengerén
mezítláb átszaladtam
lábam csont dobverő lett
ujjam a betűkön
motozgatott riadtan
sillabizálva ó-
s újtestamentumot
térdeltettek sarokba
nagy vödröket cipeltem
vállam kulcscsontja orsó
térdemben stroncium

Sakkoztam veletek
röhögtem veletek
ha ültem veletek
nem voltam veletek
Báthory utca 8
nyaktilóm fabrikáltam
csak elértem gyalog
Atlanti partokat

Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólítottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amíg lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick

 

KORMOS István: Harlekin búsul

Volt egy beszélő kakasom,
kötélen sétált peckesen,
ha tyúkfalkába botlott, villogott
mint torpedó a tengeren.

Mivel a cirkuszból kicsaptak,
s nem volt egy árva garasom,
ő meg vesztére lábamnál karattyolt:
tudtam, orémuszt döngicsélve fölfalom.

Egy miccenésre odalett,
méltatlankodhatott a nyárson,
sültében is még kiabált:
„Ez csak lidércnyomásos álom!”

Utána sakkban ronggyá vertem
Nimzovicsot, valamint Euwét,
és mit ittam kakas-zúzára?
karcos csigert, vizezett lőrét.

A lányok se jártak különbül,
sorsukra keresztet vetettem.
Hagyjuk talán a neveket,
mert rázza öklét Jehova felettem.

Turkáltam csepű-koronájuk,
veritékgyöngy hason, derékon –
Elvásott fogaim rovása?
a gerincükre harapdált keréknyom?

Lutéciás barátom, Fifre úr,
ki zsebből kínált góloázzal,
vízbe köpködve Honfleur kőmólóján
szidhat, míg Pierrette a földre tálal.

Mert levelére nem válaszolok,
címét álmomban mormolom pedig,
gyerekkoromtól ez komisz szokásom:
szívem titokban hűségeskedik.

Sejdíthetik ezt az emlegetett
lányok közül is némelyek,
de rák módján császkálni mire jó?
hiszen száz éve nem vagyok gyerek.

Mióta anyámat megöltem,
s bölcsőm oázva fölborult,
nem zsong fülembe édesen
szivárvány-hurkatöltőn át a múlt.

A legfőbb baj, hogy meghalok,
hogy nem lehetek halhatatlan,
korom Nap vigyorog majd rátok
ha koporsóm födele kattan.