KÁPOSZTÁS Miklós: Tél

Ezüst csillogással hull puhán a hó
S leül a földön, mint bársony-takaró

Ráhuppan a fáknak csupasz ágaira
S letelepszik alant a zörgő avarra

Oly fehér a táj, mint szikes pusztaság
Csak a csend honol és dermedt némaság

A messzi távolból vonatfütty harsan
S leszáll már az alkony, esteledik lassan

Kigyullad a félhold ezüst koronája
S megindul az égbolt lassan andalogva

S míg tündököl odafönn e fényes égi szépség
Csodálom idelenn a vidék avas képét.
(1954)